A valamiféle „Felsőbb Lényben” való hit egyidős az emberiséggel, mégis akadnak minden időben olyanok, akik tagadják létezését. Ez a felfogás a felvilágosodás kora óta talán még nagyobb erővel hódít, és az emberek Istenbe vetett hite alapjaiban látszik meginogni. Ebben a rövid kis írásban szeretném összefoglalni az Isten-tagadás alapvető formáit, és az Isten-hit lényegi elemeit.
A most felvázolt nézetek többsége nem egyetlenként, hanem sokkal inkább keverten jelenik meg, mégis a mai Isten-tagadások nagy része visszavezethető valamelyikre.
1) Isten nem létezik, mivel nem tapasztalható meg.
Ez a nézet a tudományok fejlődésével párhuzamosan terjedt el. Az ember a korszerű technika segítségével minden apró részletet képes megismerni. A filozófiai hátteret az empirizmus, de még inkább a szenzualizmus adja. Eszerint csak az létezik, ami az öt érzékszerv segítségével felfogható. Ami nem mérhető, az gyakorlatilag nincs is, csupán a képzelet játéka. És mivel Isten nem tapasztalható meg (ti.: az érzékszerveinkkel), ezért nem létezik. Ha egy kicsit biblikusan akarnám kifejezni, akkor Szent Tamás apostol szavaival így mondanám: "Amíg nem látom, nem hiszem!"
A mai világban megjelenő, néha eltúlzott szakosodás, illetve „szakbarbárság” is ebből az elvből indul ki: Az ember egyre kevesebb dologról tud egyre többet. Az egyre fejlettebb műszerekkel már nem csak azt tudjuk megmondani, hogy egy dolog milyen tömeggel, kiterjedéssel rendelkezik, hanem ezernyi más apró részletet megtudhatunk a segítségével. Mégis minél inkább szűkítjük a vizsgálat tárgyát, annál inkább elveszítjük a lényegét. A lényeg a filozófia szerint, az ami a dolgot azzá teszi, ami. Egy adott asztalnak vannak tulajdonságai: pl. négy lába van, fából készült, négyzet alakú, stb. De nem ez adja a lényegét, hiszen akkor egy törött lábú asztal, vagy a betonból kiöntött asztal, már nem lenne asztal. Az "asztalság" tehát valami olyan dolog, ami nem mérhető. Ugyanígy van ez az emberrel is. A fizika megmondja róla, hogy hány kiló, hány centi, a pszichológia, hogy extravertált, a biológia, hogy mennyire használódtak el a szervei, stb... De nem ez az, ami őt emberré teszi. Az "emberség" lényege nem ez, hiszen, ha csupán a mérhetőt tesszük meg emberinek, akkor a magzat, és az idős beteg léthez való joga megkérdőjelezhető, s éppen ezt is tesszük az abortusszal és eutanáziával. Ha ezen a vonalon haladva tovább szűkítjük a kört, akkor végül a semmiről tudunk meg mindent.
Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas orvosunk így ír erről több évtizedes munka után.
„Azért kezdtem szövettani kutatásokba, mert az élet titkát akartam megfejteni. Mivel nem elégítette ki tudásszomjamat az, amit a sejtekről megtanultam, az élettan területén dolgoztam tovább. Túl sokrétűnek tartottam ezt a területet, ezért áttértem a gyógyszertanra. De még itt is túl komplikált volt minden, ezért bakteriológiai tanulmányokba kezdtem. Rá kellett jönnöm, hogy a baktériumok is túlságosan komplex lények ahhoz, hogy kérdésemre választ kaphassak, ezért a molekulák területére irányult figyelmem, kémiával és fizikai kémiával kezdtem foglalkozni. Húsz évi kutatómunka után arra a meggyőződésre jutottam, hogy egészen az elektronok és a hullámmechanika világába kell elmerülnöm ahhoz, hogy megértettem az élet titkát.
Ekkor döbbentem rá, hogy az elektronok csak elektronok és nem élőlények. A nagy kutatási lázban valahol, útközben elvesztettem az életet, valahogy kicsúszott a kezemből.”
Van egy pont a tudományban, amikor meg kell állni, és szótlanul leborulni a vizsgált dolgok alkotója előtt. Aki ezt nem teszi, annak keze közül kicsúszik az élet. Ahogy Gánti Tibor biológus írja: „Mert, bármennyire hihetetlen, a tudomány úgy keresi az élet keletkezésének útját-módját, hogy azt sem tudja mit is keres valójában"
A kedvenc történetem ezzel kapcsolatban a diák Albert Einsteinről szól, és itt olvasható. Ebben nagyszerűen le van írva minden, amit erről még mondani lehetne.
2) Isten nem létezik, csupán az értelem kivetülése, mellyel vigasztalja, bátorítja magát. Egy fajta önhipnózis, mely olyan, mint egy„konfliktuskezelő stratégia”
Az itt leírtak a pszichologizmusból erednek. A pszichologizmus nem egyenlő a pszichológiával, mely egy elismerésre méltó tudomány. A pszichologizmus ezzel ellentétben túllépve a saját tudományos kereteit, minden emberi viselkedést a pszichológia axiómáin keresztül akar megindokolni, noha ez lehetetlen. Beskatulyáz, mindenkit belerak egy fiókba, csak azért, hogy érthetővé tegye a világot. Ebben a világban nincs helye az Istennek, hiszen az Isten egyszerűségét nem lehet leírni. Így csak kivetülés, képzet marad, melynek segítségével az ember a nehéz helyzeteket feldolgozza. Azonban, ha következetesen végigvezetjük ezt az állítást, akkor az Istenhívő emberek betegek lennének. Hiszen ahhoz lennének hasonlók, akiknek képzeletbeli barátjuk van, vagy tudathasadásban szenvednek. Jellemezné őket a depresszió, magába zárkózottság, narcisztikus hajlam, melyet akár gyógyszeresen is kezelni kellene.
Ezzel szemben azt látjuk, hogy szinte ideálokká válnak: nyitottak a világra, és az önfeláldozó szeretetük minden kor minden emberének szóló követendő példa lesz. Gondoljunk csak Boldog II. János Pálra, vagy bármelyik szentre, vagy akár Mahatma Gandhira. Az Istenbe vetett hitük az emberek szeretetében teljesedett be, nyerte el igazi hitelét. A hit éppen az ellenkezője annak, amit ez az kijelentés állít: A hívő ember nem önző, nem a maga javát keresi, hanem sokkal inkább a másikra, az elesettre, a rászorulóra irányul. Az Isten-hit nem merülhet ki abban, hogy kérünk, hogy csak vigaszt keresünk, hanem gyakran kötelezettséggel is jár, sőt előfordul, hogy több akár belső, akár külső konfliktus adódik abból, hogy valaki hisz az Istenben. Ha nem így lenne, akkor egy kis túlzással azt is állíthatnánk, hogy az Istenbe vetett hitnek már rég el kellett volna halnia az antidepresszánsok megjelenésével.
3) "Isten" minden olyan történés, vagy dolog, amelyeket az oktalanok nem tudnak megmagyarázni.
Ez az elmélet az ősemberek létformájából indul ki. Az ősember ugyanis számos új és megmagyarázhatatlan dologgal találkozott, amelyekre nem tudott magyarázatot adni. S ahelyett, hogy bármiféle kutatásba kezdett volna, istenként kezdte tisztelni az ismeretlen dolgokat, melyektől félt.Az Isten eszerint a felfogás szerint nem más, mint a felfoghatatlan dolgokat megtestesítő valami. Egy olyan, a valóságban nem létező fikció, mely az ostoba embereknek elégséges magyarázatot ad. Eme idea mögött Marx filozófiáját feltételezhetjük, aki szerint a vallás a nép ópiuma, melyet az okosak találtak ki, azért, hogy vezessék a butákat. Tulajdonképpen ebből nő ki minden olyan tanítás, amely a hitet és az értelmet egymással szembefordítja.
Azonban a történelem számos teista tudósa bizonyítja, hogy ez az általánosítás tarthatatlan. Az értelem nem zárja ki a hitet. Egy értelmes ember igenis lehet hívő, sőt, csak hívő lehet. Minden embernek be kellene látni, hogy nem képes mindent megmagyarázni. mindent megismerni. Ez az a fordulópont, amikor az ember kétféle dolgot tehet: Vagy meghúzza itt a határt, és azt mondja, ennyi az, ami létezik, vagy elfogadja az emberi értelem végességét. Bár vannak tudományok, amelyek sok mindenre adnak választ, de csak a saját maga által kijelölt határokon belül értelmezhető. Ha ebből az összefüggésből kiemeljük, akkor elveszti "mindentudó" jellegét. Az ember akarata mindig valami többre irányul. Az ember tudásvágya szinte kielégíthetetlen, és ez biztosítja a fejlődést.
A hit és az értelem az embernek két különböző képessége, melyek eltérő feladatuk van, de nem egymástól függetlenül, vagy a másikat kizárva. Egy kicsit olyan, mint, ha a fülünkkel akarnánk megnézni, hogy milyen színű zoknit vettünk fel, vagy a szemünkkel megízlelni a húslevest, hogy elég sós-e. Aki a hitet eldobja magától, annak az élete szegényebb, kevesebbet tapasztalhat meg a világból, mintha Isten-hívő lenne.
4) Isten nincs, mert, ha lenne, nem lenne ennyi rossz a világban.
Az emberiség egyik fő problémája a "'rossz". Látszólag nem tud vele, mit kezdeni: mindig vannak áldozatok, ártatlanul szenvedők, betegek, elesettek, balesetben vagy természeti katasztrófában elhunytak, veleszületett rendellenességgel élők. Az ember ekor felteszi a kérdést, hogy van-e egyáltalán Isten, aki mindezt megengedi. Ha van, akkor miért nem tesz ellene valamit? A válasz szinte magától értetődő: Vagy azért, mert nem jó, vagy nincs hozzá hatalma. Mivel azonban, ha nem jó, vagy nem Mindenható, akkor nem is nevezhetjük Istennek. Tehát nem létezik.
A rossznak alapvetően kétféle formája van. Az egyik az ún. erkölcsi rossz. Ez az emberek szabad döntéseiből eredő rossz. A szabad akarat az ember legnagyobb kincse, az emberi méltóság alapja, a halhatatlan lélek mellett ez mutatja, hogy Isten képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve. Az Isten nem marionett bábukkal játszadozik, hanem megosztja velünk a saját szabadságát, melyben akár annyira szabadok is lehetünk, hogy megtagadjuk az Isten létét. A szabad akarat egyszerre kitüntetés és felelősség: Isten önmaga szabadságát ajándékozta az embernek, hogy választhasson jó és rossz között. Szabad lehet a jóra, mellyel az élete valóban szabad lehet. Azonban, választhatja a rosszat, ami önmagában hordozza büntetését. Ha egy ember lemészárol sokakat, akkor teljesen jogtalan az Istent hibáztatni. Ő szeretetből megadta a lehetőséget az embernek a választásra, az említett ember azonban visszaélt vele. Ha valakit megajándékozunk egy konyhakéssel, amivel meggyilkolja a családját, az nem a mi hibánk, még, ha mi hibásnak is érezzük magunkat. Istennél azonban ez a hasonlat csak részben érvényes, hiszen ő képes arra, hogy minden emberi rosszból kihozza a legjobbat. Az Isten tud görbe vonalakkal is egyenesen írni. Az "Isten-szeretőknek minden a javára válik!" Róm 8,28.
A másik formája a rossznak az ún. fizikai rossz. Idesorolhatjuk mindazokat a bajokat, amelyeknek közvetlenül nem az ember az oka. (Ettől függetlenül közvetett oka lehet!) Ilyen például egy földrengés, szökőár, csonka végtagokkal születés, stb. A fizikai rossz nem vezethető vissza rossz döntésekre, nincs egyenes összefüggés az akció és annak következménye között; sokkal inkább történés, mint cselekvés. Erre talán nehezebb megnyugtató választ adni. Azonban tudnunk kell azt, hogy ez a világ természetéből adódóan tökéletlen. Az, hogy ilyen tragédiák történhetnek, nem az Isten "hibája", hanem a világ teremtettségéből következik. A világ ugyanis nem lehet tökéletes, mert, ha az lenne, akkor "Isten" lenne. Csak az Alkotója lehet tökéletes, aki otthagyta a nyomát a világban, de nem tud tökéletes világot alkotni. Nem azért nem, mert nem képes rá, hanem azért, mert ez önmagában ellentmondás. (Éppúgy, mint az a felvetés, hogy tud-e olyan követ alkotni, melyet nem tud felemelni.) És az ember bármennyire törekszik jobbá tenni a világot, tökéletessé tenni soha lehet. Eltörölhetetlenül jelen vannak benne a kontingens, mástól való, mástól függő létére utaló jelek.
Fontos azonban megemlítenünk, hogy az Isten az embert sújtó csapásokat nem külső szemlélőként figyeli. Az egyik kedvenc idekapcsolódó történetem. A balsorsban az Istent keresők megnyugvást, békét és vigaszt lelnek nála. Vállán viszi, felkarolja az elesettet. Isten Fiának szenvedéséből tudjuk, hogy az önként vállalt, és türelmesen viselt szenvedés rendkívüli értékkel bír. "Boldogok, akik szomorkodnak, mert vigasztalást nyernek". A vigasz azonban nem csak a földi életre vonatkozik. Mikor meghalunk elhagyjuk ezt a tökéletlen világot, és a tökéletesben tovább élünk. Ez az igazi vigasz. Ennek a földi életnek annyiban van értelme, amennyiben átmenet egy másikba- írja Boldog John Henry Newman.
